Kóstolom Csapat |
|
9/13/2018 6:30:32 PM |
Kedvencekhez adva |
Kedvencekhez adás |
Tapasztalatból mondom, hogy az önkéntes emigrációban nem az ország elhagyása a legnehezebb időszak, hanem sok év után visszailleszkedni társadalmunkba, felvenni a lépést folytonosan formálódó kultúránkkal. Ilyenkor kicsit kívülállóként tudjuk szemlélni honfitársainkat, nem minden cselekedettel értünk egyet, ugyanakkor pedig örülünk, hiszen mi már látjuk az átlag nemzeti hibákat és nem kell belelépnünk nekünk is ebbe a folyóba. Ezúttal viszont csak három napot töltöttünk Ausztria szőlőskertjeiben és feltöltöttük pozitív életszemlélet-készletünket, amelyet két részletben hozunk el nektek (mivel egy cikkben nem fért volna el ennyi tartalom).
Első rész, amelyben némi filozófiai eszmefuttatást követően végre elindulunk és részben már az is kiderül, milyen is az őszi borturizmus a sógoroknál, majd röpke bepillantást nyerünk bormarketing-stratégiájukba
Meterológiai jelentés: kevés napsütés, záporok, zivatarok, hirtelen lehülés, éjszaka vihar
Meggyőződésem, hogy mi, magyarok nem tudunk igazán kirándulni, kikapcsolódni, a „dolce far niente” életstílust csak hírből ismerjük. Nyáron csak menekülünk a rekkenő hőség elől a Balaton-partra, Velencei-tóhoz, hosszabb utakra vállalkozók pedig Horvátországba, mindeközben pedig idegeskedünk, mert az autópálya, a vendéglátóhelyek, szálláshelyek, strandok és amúgy mindig minden tele, óránként csekkoljuk a Facebookot, emailjeinket, telefonálunk, aggódunk, frusztráltabban jövünk haza, mint mikor elindultunk. És ha beköszönt a szeptember, vagy neadjisten egy esős napra virradunk, hát már inkább neki se indulunk, pedig felfedeznivaló ekkor is van bőven.
„Aki ahhoz szokott, hogy a hivatalokban mindenképpen kiszolgáltatott, és ha egyszer nem az, azt valami bónuszként éli meg, aki a tömegközlekedéstől az adózáson át a lakhatásig a szabályok kusza rendszerében azt az elemi tapasztalást szerzi meg, hogy minden ellene van, túl kell élni, ki kell játszani, segítséget kell kérni, mert a hálózat magától nem tesz érte semmit, nos, az ilyen embernek frusztráló lehet a szabadság. Nyaralások vagy régi, hosszabb nyugati utak alatt tapasztaltam, hogy szépen lassan, szisztematikusan utálni kezdem magam. Otthon észre sem vettem korlátaimat. És legfőképpen azt a sok haragot, fájdalmat és türelmetlenséget, amit ezek a szűkre szabott lehetőségek építettek fel bennem. Az örökké korlátozott ember kibírhatatlan frusztrációi tükröt tartanak elé, és nevetségessé válhat, ha gondolnak rá, készülnek rá, ha hisznek benne, várják, mit gondol, mit szeretne.”
Ragyogóan szikrázó napsütésben egy három napos esővel fenyegető előremutató meterológiai jelentéssel a zsebünkben indulunk el Alsó-Ausztriába, amely nevével ellentétesen Ausztria északi oldalán található. Én, biztos, ami biztos alapon a magam részéről a frusztrációimat, idegeskedéseimet az íróasztalom felső fiókjában hagyom.
Csupán három óra autózás és máris egy másik dimenzióban találjuk magunkat: egy olyan világban, ahol az utcán tisztaság van, a házak, porták rendezettek, ahol mindenki kiteszi a kapuja elé a cserepes leandert, olívafát, mivel az égvilágon senkinek nem jut eszébe elvinni ezeket, ahol mindenkinek van a betérő vendéghez egy kedves szava, ahol egy szempillantás alatt érzi magát otthon az ember.
Szállásunk Gumpoldskirchen falucska központjában van: egy bájos kis butikhotel, ahol a recepciós sosem felejti el megkérdezni, hogy hogyan is vagyunk. És valamiért a válasz is érdekli, nem csak udvariasságból vagy jómodorból teszi mindezt. (Már a belépéskor elhatározom, hogy ide én még visszatérek.)
A falu annyira parányi, hogy egy óra alatt töviről-hegyire be lehet barangolni minden utcácskáját és annyira lélegzetelállítóan gyönyörű, hogy itthon veszem majd csupán észre, hogy elfelejtek képeket készíteni. (Jó túrista vagyok – állapítom meg magamban – , csak ámulok és bámulok.) Körös-körül, ameddig a szem ellát pedig rendezett szőlőtőkék mindenütt egészen a horizontig és még tovább, sugallják felénk azt az üzenetet, hogy itt bizony nem fogunk unatkozni.
Ezen a vidéken 30 borászat van, így a falu főutcáján a szőlővel megrakott traktor látványa már senkiben sem kelt különösebb feltűnést. Az információs központban dolgozó hölgy, amikor borkóstoló lehetősége felől érdeklődünk készségesen és magabiztosan lép ki a pult mögül és vezet át minket a szomszédos helyiségbe -nevezzük vinotékának-, egy rögtönzött, 5 tételesnek induló és 10 tételesként végződő borkóstolóra, ahol gyanúsan meglepő részletességgel beszél nekünk évjáratokról, fajtákról, borkészítési technológiáról (mindezt angolul!). No persze, hiszen az ő családja is egy az itt lévő pincészetek közül. Eladni, rábeszélni nem akar semmire, de elmondja, hogy ezen a vidéken Cirfandlit és Rotgipflert kell inni, mert ez a két vezető szőlőfajta. Pedig terem errefelé is Rizling, Veltelíni, Chardonnay, Merlot és még sorolhatnánk, de ők le tudják a kínálatot szűkíteni kettőre, miközben mi küszködünk borvidéki marketingünkkel, mert ki erre, ki arra esküszik és nem tudunk a széles szortimentből választani.
Egy röpke félórás kóstoló csupán és máris szembesülünk az Osztrák Bormarketing Szövetség (mert errefelé ilyen is van) két alapvető szabályával: leszűkítik a fajtákat és borvidékenként 2-3 szőlőt emelnek csak ki az országosan engedélyezett 35-ből (nálunk csak Egerben 70 környékén tart ez a szám), illetve minden bort kínálnak poharazva is, nem csak palackra.
Az, hogy mi történt a többi ránk váró napon kiderül cikkünk második részéből.
A cikket írta és a képeket készítette: Kalmár Borbála
A felhasznált irodalom Grecsó Krisztián Élet és Irodalomban megjelent tárcájában olvasható.
Ausztriában a Der Wienerwald jóvoltából voltam - köszönet érte - nézzetek szét náluk további inspirációért.
Az út összes képe itt.