Kóstolom Csapat |
|
10/24/2017 9:55:07 AM |
Kedvencekhez adva |
Kedvencekhez adás |
A hétfő, az vagy még igen, vagy már nem, figyelmeztetett minket az időjárás-előrejelzés. Izgalmasan telt a vasárnap este, hiszen ígéretes program függött az esőfelhők sebességétől: a szekszárdi borvidék felfedezése. Az égiek végül úgy döntöttek, hogy kék eget varázsolnak Dél-Magyarország fölé, így már suhantunk is az M6 gyér reggeli forgalmában.
Négy pincészettel egyeztettünk, négy kiváló idegenvezető segített minket a nap folyamán. Több borászt nem akartunk felkeresni, hiszen dolgozni jöttünk: forogtak a kamerák, repült a drón, gyűlt a nyersanyag. Mert a magyar tájakat, a borvidékeinket, ezt a színes kavalkádot, amely körülvesz bennünket, ezt mindenkinek látnia kell.
Így is aktív nap elé néztünk, hiszen ha már pincészeteket látogatunk, nem úgy megy az, hogy repülünk két kört, aztán vissza az autóba. Mindenki kíváncsi az emberre az ital mögött, a családokra, akik hihetetlen munkával zárják palackokba a szőlő lényegét.
A Tringa Pincészetnél kezdtünk, hatalmas paraszttállal vártak bennünket. Helyi termelők sajtjai, kolbászai, sonkái, dió és olívabogyó, alma a fáról. Meg persze egy könnyed rozé, hogy meginduljon a nap. Pincejárás, ültetvényjárás, tánc a kutyákkal. Csodálatos fekvésű birtok, lábunk alatt a végtelen síkság. Egy órával késtük le a hőlégballonosok versenyét, a dombunk mellett szálltak tova, de sebaj, minden nem jöhet össze.
Nehéz elszabadulni valahonnan, ahol jól esik beszélgetni, gyönyörű a táj és az idő, kiválóak a borok, így mire tovább indultunk, már ebéddel vártak minket a Fritz-tanyán. A birtok mérete igencsak meglepett, az úri parasztház századeleji méltósággal ült a tájban, a dombok és a szántóföldek találkozásánál.
A vágóképek és a fotók készítése közben azért rájártam a még le nem szüretelt kékfrankosra. Imádom a szőlő ízét és illatát, az egész gyermekkoromat visszakapom vele. A szőlősből itt is a pincébe vezetett az utunk, és ha az épület meglepett, a pince elkerekítette a szemeket. Épp egy 150 (!) fős nyugdíjascsoport mulatott az egyik (!) teremben, sürögtek a pincérek, danoltak a bácsik, húzták a zenészek.
A bor csodája: évtizedeket radíroz ki, generációkat boronál össze. Nekünk is bontottak ebédhez néhány palackkal, díjnyertes bikavért, a Fritz-tanya egyik büszkeségét ihattuk: Szekszárdon sokkal szigorúbban veszik a bikavérkészítés szabályait, így nehezebb is megfelelni.
A bikavért egyszerre éreztem selymesnek és testesnek, de én nem értek a borokhoz, én csak szeretem őket, próbálom élvezni a kóstolókat és megfogalmazni valamit róluk. Minden bor egy-egy személyre szabott inger, hiszen az ízlésünk is különböző.
A vidám ebéd után felmásztunk Szekszárd fölé, hogy a Heimann pincészetnél folytassuk a borvidék felfedezését. Az elsőszámú kérdésre, hogy mi teszi Szekszárdot különlegessé, hasonló válaszokat kaptunk a borászoktól: főként családi, nagy múltú és hagyományú pincészetek vannak itt, ahol generációról generációra adják át a tudást.
Talán emiatt érezni a másutt nem ilyen mértékben tapasztalható összefogást: a borászok szeretettel beszélnek egymásról, nem a rivalizálás, inkább egymás segítése a cél. Közös szakma, közös szerelem ez. A friss babaállomány pedig szép jövőképet fest.
Nagyon érdekes szakmai beszélgetéseknek lehettem fültanúja, az export és a minőség fontosságáról, a szekszárdi bor jövőjéről, vagy éppen az adott pincészet saját hagyományairól is megtudtam pár dolgot. A nap közben a dombok mögé bújt, narancsszínt szórt alánk a városra, így elindultunk az utolsó pincészethez.
A Takler kúriába vártak minket késő délutánra. Monumentális birtok, fényűző főépület wellnessel, hatalmas termekkel, finom részletekkel. A Takler birtok nagyon magasra helyezte a lécet, más célközönséget akar elérni. El is fáradtunk, mire bejártuk a folyosókat és szobákat, szerencsére a pincébe már lefelé kellett menni.
Pince, szeretem ezt a szót. A Takler 2016-os Cabernet Franc-ját olyan érzés volt inni, mintha egy gyönyörű nő pörköltmogyorót csókolt volna át a számba. Először meglepett, komoly bor volt, markánsan kezdett, minden érzékszervet követelt. A lecsengésnél már szédülten érzelgős voltam. Az egész fejemben a bor visszhangzott, megtöltötte a koponyámat ízeivel és illatával.
Itt, Szekszárdon jöttem rá igazán, hogy egy bor is okozhat olyan minőségi pillanatot, amelyet mindig, mindenhol keresek. Hogy mit is jelent valójában a kifejezés: borozni.
Írta: Oláh Róbert